New York City látképe messziről fenséges közelről

New York City látképe messziről fenséges,

közelről lenyűgöző… Az Atlanti-óceán nyugati partján, több félszigeten és szigeten, illetve részben a szárazföldön, összesen 800 km²-es területen helyezkedik el New York City az Amerikai Egyesült Államok legnépesebb városa. New York az USA-n belül és világviszonylatban is az egyik legjelentősebb politikai, üzleti és kulturális központ. A megapolisz lakossága 8. 158. 000 fő (a New York-i agglomeráció népessége közel 20 millió fő). A város az azonos nevű tagállamban található, ezért a tőle való megkülönböztetés végett hivatalos neve: City of New York. Közkedvelt elnevezése a Big Apple (Nagy Alma). 2003. évi bruttó bevétele 488, 8 milliárd dollár volt, amivel a városok rangsorában az első helyre került; az USA-tagállamok közül csak ötnek volt nagyobb bevétele, sőt a világ országai közül is csak tizenötnek

Szédületes a sosem alvó világváros forgataga és szemet kápráztatóak a fényei… Naponta egyszerre legalább 100 millió autó van úton az USA-ban, miközben a világ útjain összesen 600 millió gépkocsi emészti magába a mérhetetlen mennyiségű üzemanyagot. New York városképét, elrendezését jól megtervezték, közlekedését kitűnően megszervezték. A dúsgazdag amerikai családok általában vidéken laknak, de a Rockefellerek régtől New York-ban élnek, és hatalmas vagyonukból mindig sokat áldoztak a városra. Olyan bőkezű mecénásoknak tartják őket, mint a reneszánsz korban a milánói Sforzákat és firenzei Medicieket.

A kezdet William Avery Rockefeller (1810. november 13 -1906. május 11. ) William Avery Rockefeller egy ismert bigámista szélhámos, aki lókupecként és vándorgyógyszerészként járta New York állam falvait az 1840 -es évek második felében, miközben olvasztott kristálycukorból és különbözõ gyógynövények keverékébõl készült "csodagyógyszert" kínálgatott. Valódi neve mindmáig titok, annyi bizonyos, hogy "dr. Rockefeller William Avery"-nek nevezte magát, ezt a nevet házassága után törvényesíttette. Házasságából hét gyermeke volt, akik közül az elsõ 1839. -ben született.

A Rockefeller család 1859 -ben William Avery Rockefeller Eliza Davison Rockefeller William és Eliza Rockefeller öt gyermeke: Ülnek: John (20). Mary Ann (16) és William (18) Állnak: Lucy (21) és Frank (14)

Ez a fiú lett a petróleum király, és a dinasztia megalapítója. . John Davison Rockefeller, Sr. (1839. július 8 -1937. május 23. ) Kereskedelmi iskolát végzett, és még csak 16 éves volt, amikor segédkönyvelõ lett Cleveland városában, egy szén- és gabona ügynökségnél. 19 éves volt, amikor önállósította magát. Bizományosi üzletet nyitott 1. 000 dollár tõkével. A pénzt apjától kapta kölcsön - rendkívül magas - évi 10 %-os kamatra !!!

A betegség Alig egy évvel késõbb súlyos gyomorbaj tört ki rajta. Több mint két évig csak kétszersültet és aludttejet ehetett. Az orvosok korai halálát jósolták. Haja és szemöldöke kihullott, arca ráncos lett. Húszévesen éppen olyan ráncos volt, mint élete utolsó évében (kilencven éves korában), amikor éppen 37. háziorvosát temette el… Az olajláz 1862. -t írtak, amikor a 23 éves Rockefeller figyelmét felkeltette az olajláz, és az Ohio államban feltárt olajkutaktól kb. 200 mérföldnyi távolságban, Clevland környékén olajfinomítót állított fel. Nem véletlenül választotta ezt a helyet. Ez a múmiaarcú fiatalember volt ugyanis az elsõ, aki felismerte a szállítás jelentõségét az olajüzlet szempontjából. Rájött, hogy Clevland az amerikai Nagytavak közelében, két vasútvonal keresztezõdésénél, kulcsszerepet fog játszani abban, hogy az olaj, az akkor legnagyobb ipari területekre, az USA keleti partvidékére eljusson. Rockefeller megszerezte a Déli Finomító Társaság részvénytöbbségét. Ez szállította a nyersolajat a finomítókhoz, s ennél fogva szükségszerûen kapcsolatba került a legnagyobb vasúttársaságokkal. Akkortájt három nagy társaság (az Erie, a Central, és a Pennsylvania) mûködött a petróleum mezõk és a finomítók közötti területen. Elsõként a Pennsylvania vezetõivel kötött titkos megállapodásokat. Ezeknek a részletei, csak késõbb, az olajkirály ellen indított bírósági eljárások során kerültek nyilvánosságra. Lényegük, mindenesetre az volt, hogy Rockefeller a maga részérõl biztosítja, meghatározott mennyiségû nyersolaj szállítását.

Feltétele az volt, hogy az õ olaját a Pennsylvania fele áron szállítsa, és ugyanakkor még titkos visszatérítést is adjon a Rockefeller versenytársai által fizetett magasabb fuvardíjakból. Ez magyarán azt jelentette, hogy Rockefeller olaja olcsóbb volt, mint a konkurenciáé… Ezek, még csak a legszelídebb módszerek voltak. Felvásárolta a hordókat, és az olajtankokat, hogy a konkurensei ne tudjanak szállítani. Megszervezte a tõkés világ elsõ ipari kémhálózatát, és ennek segítségével felvásárolta azokat a földeket, amelyeken keresztül versenytársai csõvezetéket akartak lefektetni. Olyan finomítókat alapított, amelyek látszólag szemben álltak vele, de valójában az õ kezében voltak, s amikor konkurensei szövetséget kötöttek ezekkel a finomítókkal, csak késõbb ébredtek rá, hogy az ellenfélnek adták el a vállalatukat. A Standard Oil 1870. -re Rockefeller már legyõzte legnagyobb versenytársait, és egymillió dollár alaptõkével megalapította a Standard Oil Társaságot. Ekkor került szembe a Pennsylvania vasúttársasággal, amivel korábban sikeresen együttmûködött (azért, mert a vasúttársaság tulajdonosai ráébredtek arra, hogy egyre inkább a Rockefeller féle szállítmányoktól függenek). Ezért elhatározták, hogy minden erejükkel, Rockefeller egyik megmaradt konkurense, az Empire Finomító Társaság oldalára állnak.

Válaszként a Standard ügynökei elözönlötték az olajmezõket, és mindenütt, az Empire árainál magasabb árat kínáltak a nyersolajért. Így a nyersolaj ára egyre magasabbra emelkedett, s egy adott ponton Rockefeller váratlanul leszállította a finomított olaj árát, mindazon városokban, ahol az Empire is árult olajat. Ez persze nagy anyagi kockázat, és áldozat volt a számára, de tudta, ha sikerül tönkretennie az Empire - Pennsylvania szövetséget, a most kockára tett pénz busásan megtérül. A Pennsylvania már ingyen szállította az Empire olaját, de még így sem tudtak versenyezni Rockefeller árdömpingjével. Közben nõtt az elégedetlenség a Pennsylvania munkásainak a körében, mivel a vasúttársaság tömeges elbocsátásokkal, és fizetéscsökkentéssel igyekezett mérsékelni, az ingyenes szállítás okozta veszteségeket. A lázadás Rockefeller kém- és biztonsági szolgálatának, munkásruhába bújtatott ügynökei is megjelentek a vasúti munkások között. Erõszakos, és lehetõleg fegyveres fellépésre tüzelték õket. 1877. Júliusában (Pittsburgh városában) kirobbant a híres "fűtõházi lázadás". A Pennsylvania vezetõi a milicisták beavatkozását kérték. Az elsõ sortûz 20 munkást ölt meg. Ez a sortûz azonban valóságos felkelést robbantott ki. A milicisták ezt elõször visszaszorították, de a tömeg sorra gyújtotta fel a mozdonyokat, és az olajszállító vagonokat. Hajnalra Pennsylvania már a Fehér Házhoz fordult, s végül a Szövetségi hadsereget vetették be a fûtõházi munkások ellen.

Újabb sortüzek következtek. Újabb halottak és sebesültek. Rockefeller ügynökei, persze feladatuk elvégzése után, nyomban elpárologtak. Mire a sortüzek elhallgattak, és elszállt az égõ vasúti kocsik füstje, Rockefeller a fűtõházi munkások véráldozatával szétrombolta az Empire - Pennsylvania szövetséget. Ötszáz olajszállító vagon, ezer teherszállító, és százhúsz mozdony semmisült meg. A Pennsylvania a szó szoros értelmében "hason csúszva" vonult Rockefeller színe elé, és elfogadott minden feltételt. A tárgyalások végén, a Standard Oil ura osztotta el a neki leginkább megfelelõ arányban az olajszállításokat, a legnagyobb vasúttársaságok között. Ettõl kezdve, gyakorlatilag senki sem szállíthatott olajat Amerikában, a Standard Oil engedélye nélkül… A Pennsylvania felett aratott véres "diadal", nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1899. ben már az USA csaknem teljes finomító ipara a Standard csoport kezében volt… Rockefeller trösztje 34 részvénytársaságon keresztül, 80 társaságot egyesített, és 100. 000 embert foglalkoztatott. Az USA egyik legnevesebb ipartörténésze (Ida Tarbell) azt írta a Rockefeller vagyon kialakulásáról szóló híres könyvében, hogy "A XIX. század második felében az amerikai üzletemberek félelme a Standard Oiltól, csak ahhoz a rémülethez hasonlítható, amelybe Napóleon ejtette Európa uralkodóit a XIX. század elején".

A szétdarabolás Ekkortájt kezdõdött az amerikai törvényhozásban az a nagyszabású küzdelem, mely a Standard Oil monopólium szétdarabolását tűzte ki célul, mégpedig a tõkés "szabad verseny védelmének" jelszavával. Rockefeller már a herc elsõ menetében elébe vágott az állami intézkedéseknek. Kihasználta, hogy a különbözõ államokban, más, és más tröszt ellenes törvények voltak érvényben. Ohio államban, ahol a Standard Oil született, ezek a törvények viszonylag szigorúak voltak. Rockefeller megkereste 80 vállalata közül azt, amelynek székhelyén legenyhébbek a trösztellenes törvények, s ahol a legolcsóbban megvásárolhatók a helyi politikusok. Így esett a választása New Jersey államra. Emberei busás vesztegetési pénzekkel dolgoztak, és szinte hetek alatt rávették New Jersey törvényhozását, hogy a Standard Oil testére szabott tröszttörvényeket dolgozzanak ki. Az egész vállalatot átszervezték. A 80 vállalatot tömörítõ 34 részvénytársaságból 20 at csináltak. Ezek technikailag "függetlenek voltak egymástól", valójában azonban az addig szinte névtelen Standard Oil of New Jersey szárnyai alá tartoztak. Még azt a trükköt is megcsinálták, hogy feloszlatták a Standard Oil közös igazgató bizottságát. Persze csak névleg. Az igazgató bizottság a Broadway 26. számú házban éppen úgy ülésezett, mint eddig. Csak a nevétõl fosztották meg. A hivatalos levelezésekben ettõl kezdve így említették a döntéseiket: "Az urak a Broadway 26. 1400 -as szobájában találkoztak, és véleményük szerint…"

A harc ezzel még nem ért véget, mert az USA-ban olyan általános volt a felháborodás Rockefeller praktikáival szemben, hogy az ellene vívott harc, belpolitikai küzdelem, és az elnöki népszerűségért folytatott hajsza szerves részévé vált. A század elsõ éveiben, ilyen belpolitikai, és propagandacélokból indította meg Theodore Roosevelt elnök, az immár átszervezett Standard monopólium elleni új támadást. Az ügy lassan mászott végig, a különbözõ amerikai bíróságokon, és egyik fontos állomásához akkor érkezett el, amikor az USA Szövetségi Bírósága, Rockefeller egyik vállalatát, a titkos szállítási tarifák használata miatt pénzbüntetésre ítélte. A szóban forgó vállalat, a Standard Oil of Indiana volt. A bírói ítélet úgy szólt, hogy a törvénytelen szállítási tarifák minden alkalmazásáért, külön - külön 20. 000 dollár kártérítést kell fizetni. Ez nem kevesebb, mint 29 millió dollár, büntetést jelentett. Rockefeller - ráncos fején fehér parókával - éppen golfozott, amikor a küldönc meghozta neki a pénzbüntetés hírét. Az olajnábob felbontotta a levelet, elolvasta, és 10 cent borravalót adott a küldöncnek. Aztán így szólt a társaihoz: "Folytassuk a játékot, uraim". Az egyik megkérdezte: "Mennyit kell fizetni ? " Rockefeller nyugodtan válaszolta: "29 millió dollárt". És, - mint azt önéletrajz írója, Albert Carr megjegyzi - "Soha olyan jól még nem golfozott, mint ezen a délutánon". (Rockefeller hidegvére érthetõbbé válik, ha meggondoljuk azt, hogy 1882 és 1906 között, tehát 24 esztendõ alatt, 70 millió dolláros tõkével 700 millió dollár profitra tett szert - tehát évenként több mint 40 %-os haszonnal dolgozott).

Persze Rockefeller azt is tudta, hogy az ellene indított keresztes hadjáratot sohasem fogják következetesen végigharcolni. Hiszen a kapitalizmus fejlõdése, már régen véget vetett az USA-ban a szabad verseny korszakának. Mellesleg, ugyan az a Theodore Roosevelt, aki belpolitikai okokból és a közvélemény kedvében járva perek sorozatát indította a Standard Oil ellen, csendben lehetõséget adott egy másik "ragadozónak", Morgan nagybankárnak az addig független, közepes acélvállalatok felvásárlására, és az United States Steel , acélmonopólium létrehozására. Ezért Rockefeller tudta, hogy minden ellene irányuló döntés szükségszerûen formai lesz, bármilyen határozottnak, és keménynek tűnjenek is. A Standard ügy 1911 nyarán jutott el a Legfelsõbb Bíróságig, amely elmarasztaló ítéletet hozott, Rockefellert a Standard Oil monopólium feloszlatására kötelezte. Ekkor kapta a Standard Oil a mai formáját. A monopóliumot, természetesen csak látszólag bontották szét. Valójában megtartotta érdekeltségeit, és csak névleg változtatta át a Standard Oil of New Jersey nevével fémjelzett vállalkozását, alapítványok, önálló vállalatok és családi érdekeltségek laza szövevényévé. A valóságban hatalma érintetlen maradt, sõt növekedett… Sõt, maga Rockefeller az ítélethirdetést követõ tõzsdemanipulációkkal 56 millió dollárt keresett…

A terjeszkedés Rockefeller az "új" Standard élén változatlan könyörtelenséggel folytatta a "harácsolást". Az övé volt az egyik leghírhedtebb magánrendõr, és sztrájktörõ vállalat. A jogaiért küzdõ munkásokat rendre eltiporta, és ugyanezt a sorsot szánta a konkurenciájának is. Elsõként az akkori idõk második legnagyobb olajkitermelõ országa (Oroszország irányába) szeretett volna terjeszkedni. De ekkora már itt jelentõs érdekeltséget szerezetek a Nobel - Rothschild tulajdonban lévõ vállalkozások. Velük ugyan szövetséget kötött, de mivel nem tudott megfelelõ helyi kapcsolatokat kiépíteni, nem tudta megvetni a lábát Bakuban. Mind itt, mind más területeken is a Royal Dutch Shell lett a legnagyobb vetélytársa. Köztük bontakozott ki az olaj történelmének legkönyörtelenebb árháborúja. Ez akkoriban a kínai piac meghódítását jelentette. A Standard a kínai falvak ezreiben osztogatott ingyen lámpákat, abban a reményben, hogy azokat Rockefeller olajával fogják megtölteni. A Shell jóval közelebb volt (Indonéz érdekeltségei miatt) a kínai piachoz, ezért Rockefeller ingyen lámpácskáit többnyire Shell olajjal töltötték meg a falusiak… Rockefeller ekkor világméretben megkísérelte azt a fajta árháborút, amivel az amerikai belsõ piacot megszerezte. Itt azonban lényegesen kedvezõtlenebbek voltak a körülmények, ezért végül kénytelen volt kiegyezni a Shellel.

A háború Szinte hónapra beazonosítható, hogy Rockefeller mikor látta meg az elsõ világháborúban rejlõ olajlehetõségeket. 1915. -ben még attól tartott, hogy a háború miatt összeomolhat a lassan nemzetközivé váló Standard érdekeltség. Ebben az évben még az angol - francia szövetség javára meghirdetett, amerikai hadikölcsönjegyzést is elutasította. Rockefeller két évvel késõbb ébredt, és a második kölcsönjegyzésbe már beszállt 70 millió dollárral. 1917. végén nem csak a németek, hanem a franciák is olajellátási gondokkal küzdöttek, ezért az amerikai elnökhöz fordultak segítségül. Ebben az üzletben hangzott el a késõbb híressé vált mondat "A következõ csatákban a petróleum éppen olyan fontos, mint a vér". A Standard Oil a háború utolsó 18 hónapjában majdnem 15 millió tonna olajat szállított Európának. (Ekkor csak a Standard Oil of New Jersey nyereségét hozták nyilvánosságra, ez ebben a 18 hónapban 200 millió dollár volt, /ebben persze nincs benne a "szétdarabolás utáni, önálló" vállalatok nyeresége…/). A terjeszkedése során megszerezte a közel-keleti olaj 15 %-át. (A harmincas években Ibn Szaud, a jelenlegi király apja mindössze 247. 000 dollárért adta el az elsõ területet Rockefellernek). Maga a dinasztia persze öregedett, és az "õsragadozó" nem érte meg a második világháború kitörését. Már jó néhány évvel halála elõtt fia, II. John D. Rockefeller vitte az ügyeket.

Az üzleti fogások, amiket a dinasztia alkalmazott, méltóak voltak az alapítóhoz. (Pl. csak a második világháború kitörése után derült ki, hogy a Standard Oilnak a német olajüzlet minden ágában voltak érdekeltségei. ) Hitler hódító háborújában jelentõs szerepet játszó I. G. Farben tröszttel, kartellegyezményt kötöttek. (A Standard visszavonult a műgumi, műbenzin piacról, cserébe az I. G. Farben termékeivel nem jelent meg az amerikai piacon). A háború után a szenátus vizsgálatot indított ebben az ügyben, és kiderült, hogy kölcsönösen használták egymás szabadalmait, és az ezért járó jutalékot mindkét cég megkapta a másiktól, az összegeket Dél-Amerikán keresztül utalták át. A Rockefellereknek, érthetõ módon a nürnbergi bíróság kiválogatásában is benne volt a kezük, hiszen vigyázniuk kellett arra, hogy a náci trösztökkel kötött üzleteik ne kerüljenek nyilvánosságra. Furcsa felfogás John D. Rockefeller enyhén szólva különös ember volt. Szilárd meggyõzõdése volt, hogy vagyonát, magától a Mindenhatótól kapta, és Istenkáromló az, aki ezt el akarja venni tõle. Amikor a törvényhozás elkezdte vizsgálni a Standard Oil monopólium ügyeit, a következõt mondta: "A Jóisten adta nekem a pénzt. Mint megbízott kezelem mások tulajdonát, az Isteni Gondviselés megbízásából. Éppen ezért Isten és az emberiség iránti kötelességemnek tartom, hogy minden centet, amelyet vállalatomba beruháztam, továbbra is a társadalom jóléte érdekében használjam fel".

Amikor a tönkretett versenytársai elkeseredett vádakkal illették, megbízta a legelõkelõbb New York-i Baptista templom lelkészét, hogy a nevében a következõ nyilatkozatot tegye: "A Standard Oil voltaképpen a könyörületesség angyala, amely felkeresi az embereket, és azt tanácsolja nekik: Mentsétek meg magatokat, mint Noé a bárkában, és hozzátok minden vagyonotokat. Mi átveszünk tõletek minden felelõsséget, és kockázatot. " Ez a fajta magatartás végigvonult a dinasztia történelmén. Pl. amikor a TIME riportot készített David Rockefellerrel, a dinasztiaalapító egyik unokájával, annak fényûzõ elnöki szobájában, a következõken mondta: "Apa és nagyapa sohasem engedte meg, hogy úgy érezzük, mintha korlátlanul lenne pénzünk. ", példaképpen elmondta, hogy " hétéves korában, ha édességet akart venni, kétdolláros órabérért, hat órán keresztül kellett leveleket gereblyéznie a család birtokán. Ha gyomot irtott, minden kihúzott szálért 25 centet kapott. Zsebpénze 25 cent volt hetenként. Ennek felhasználásáról üzleti könyvet kellett vezetnie, amelyet apja hetente ellenõrzött. Pontatlan könyvelésért 10 cent, büntetés járt…" E póz átlátszóságát nem volt nehéz felismerni. Az "öreggel" folytatott személyes beszélgetések alapján Jung, egyik elõadásán, amit a zürichi egyetemen tartott, így jellemezte õt: " Az egyetlen dolog, ami ennek a tudatnak a sivatagából kiemelkedik: az Én. Õ az abszolút egocentrikus, aki az egész világot önmagán keresztül ítéli meg. Olyannyira, hogy mindenkit egyszerűen gonosznak tart, akinek érdeke ellenkezik az övével. " ezen az elõadásán Jung "tudatgrafikonokat" rajzolt a táblára, a kor néhány híres emberérõl. Bemutatta, hogy mindközül a Rockefelleré a legegyszerűbb…

A birtok Amerikában a Rockefellerek létesítettek elõször olyan, (több tízezer holdas!) birtokot, amelyen a család minden tagjának külön palotája emelkedett. Ez a birtok ma is megvan, nem messze New York-tól. A neve Kykuit. Magas falak, tömör vaskapu, fegyveres õrség, és rendõrkutyák védik a betolakodóktól. A fõépület, egy ötvenszobás, György korabeli stílusban épült gránitpalota. Ma már senki nem lakik benne. A fivéreknek megvolt a maguk különálló kastélya a birtokon, és persze megszámlálhatatlan más rezidenciájuk, egyéb helyeken.

Kykuit Az épület ill. a birtok neve ó holland nyelven kilátót jelent. A Westchesterben levő 40 szobás épületet az olajmágnás John D. Rockefeller Sr. és a fia, John D Rockefeller Jr. építtette. és a harmadik generációs családtag, New York Állam kormányzója és az Egyesült Államok alelnöke, Nelson Rockefeller gazdagította. Az épület négy nemzedéken át volt a Rockefeller család otthona.

Rockefeller túrakocsija 1918.

A Rockefeller birtok ebédlőjében elhelyezett festmény John D. Rockefeller festett portréja. A képet John Singer Sargent (1856 -1925), korának legelismertebb portréfestője festette 1917 -ben. A kép előtt kétoladalt látható madarak meisseni porcelánból készültek.

Balról jobbra: Hirondelle D'Amour; reprodukció (nagyobb mint az eredeti, 1934, Joan Miro által festett (1893 -1983) spanyol, amit 1976 ban Nelson Rockefeller a Modern Művészetek Múzeumának adományozott. ); Portrait Nelson Aldrich (Abby Aldrich Rockefeller apja), 1911, Anders Zorn svéd festő által (1860 -1920), Olaj-vászon. Ablak előtt: Fahua Ware, Ming Dynasty (1368 -1644). A Music Room előrészében, előszoba-főbejárat.

Balról jobbra: Abraham Lincoln portréja, 1865, Joseph Alexander Ames által (1816 -1872), amerikai. Olaj a vásznon; George Washington portréja, Gilbert Stuart által (1755 -1828), amerikai. Olaj a vásznon; és Athene portréja. Olaj a vásznon. Tükör előtt: Teve és tevehajtó , T'ang Dynasty (618 -906). Porcelán.

Rövid séta a Rockefeller birtok parkjában…

Szökőkút az előudvarban. Főalak: Oceanus római isten. A három mellékalak a a Nílust, az Euphratest, és Ganges folyót szimbolizálja. 1913 -1914. Női aktok Elie Nadelman (18821946), lengyel származású amerikai szobrászművész bronz szobra 1949.

Max Bill, (1908 -1994. ) svájci szobrászművész alkotása: Térben levő háromszögű felszín. Gránit. 1962.

Rózsakert

A dinasztia Jelenleg a harmadik generáció uralkodik. Az alapító fia után, annak öt fia, és egy lánya kapta meg a vagyon feletti rendelkezés jogát, amely hivatalosan, rajtuk kívül alapítványok, és különbözõ létesítmények szövevényes tulajdonában van. (Ez utóbbi az adó megtakarítások miatt. Pl. a jótékonysági alapítványok adókedvezményt kapnak. ) Jellegzetes, hogy a család tagjai általában nem fizetnek örökösödési adót. Hagyománnyá vált ugyanis, hogy a dinasztia mindenkori tagjai "elajándékozzák" vagyonukat az utódaik számára, és így formailag szegényen halnak meg. (Az ajándékozási adó lényegesen kevesebb, mint az örökösödési…) Ez azt a látszatot kelti, mintha a vagyon egyre jobban szétterülne, a birodalom irányítása egyre személytelenebbé válna. Idõközben a Standard Oil of New Jersey is nevet változtatott, belõle lett az Exxon.

A testvérek közül III. John D. Rockefeller irányítja az alapítványokat, jótékonysági intézményeket, amelyek mind a politikai befolyás, mind az adók szempontjából rendkívüli jelentõséget kaptak. David Rockefeller vált a dinasztia üzleti kulcsemberévé. Az õ kezében volt a Chase Manhattan Bank, amely más olajmonopóliumok (pl. Shell, British Petróleum) pénzügyeinek intézésében is döntõ szerepet játszik. Birtokára sorozatban érkeztek a külföldi államfõk látogatóba (miniszterelnökök, királyok, császárok), és pártállás nélkül, az USA politikájának irányítói. A harmadik testvér Laurence (1910 - 2004) az új beruházásokról dönt. A negyedik, Nelson pedig a dinasztia "látható megbízottja". Õ 1979. -ben (70 éves korában) halt meg. Négyszer volt New Jersey kormányzója, Ford elnöksége idején pedig alelnöki tisztet töltött be. 1940. -ben belépett Roosevelt elnök kormányába, és õ dolgozta ki az USA második világháború utáni latin-amerikai politikájának az alapelveit. 1952. -ben õ választotta ki az USA két külügyminiszterét (Dean Rusk, és Kissinger) ! Amikor Nixont elnökké választották, felajánlotta a Nemzetbiztonsági Tanácsadói tisztséget Kissingernek, aki nyomban David Rockefellerhez sietett, s csak az õ fejbólintása után fogadta el a felkínált állást. Tehát nem túlzás azt mondani, hogy Kissinger (akit a Harvardról emeltek ki), volt a dinasztia megbízottja a politikai hatalom látható csúcsain… Nixon bukása után rövid ideig Ford következett, aztán Carter. Ám ennek a kabinetnek is az egyik "szürke eminenciása" (Zbigniew Brzezinski) is a Rockefeller család felfedezettje volt…

A Rockefeller családfa

A Rockefeller fivérek David Rockefeller (1915 - ), Winthrop Rockefeller (1912 -73) John Davison Rockefeller, Jr. (1874 -1960), ) Nelson Rockefeller (1908 -79), Laurance Rockefeller (1910 - 2004) A Rockefeller fivérek: egy kolosszális vagyon örökösei, kik mérhetetlen gazdagságukat a hatalom és presztízs szövetségén alapuló - New World Order ( Új Világrend) - létrehozására használták. Balról jobbra: David, a Külkapcsolati tanácsnak és a Chase Manhattan Bank Igazgatótanácsának elnöke; Winthrop; John D az emberek irányításának vezéralakja; Nelson a „politikus” Rockefeller és Laurance. A tervezés évei és a kampány után egy ragyogó puccs következtében Nelson Rockefeller választási kockázat nélkül került a Fehér Házba.

Ami az iskoláskönyvekből kimaradt: Háttér: „A valóság sohasem az, aminek látszik, mert a sorssal cinkosan összejátszik. ” A Rothschild család pénzhatalomi törekvéseinek eredményeként 1885 -re világuralmi helyzetbe jutott és ma londoni politikai csoportja, a Nemzetközi Ügyek Királyi Intézménye szabja meg az Egyesült Államok l 900 -ra visszaállított gyarmati kormányának irányvonalát. A gyarmati, avagy megszálló kormány főképp a Nemzetközi Ügyek Királyi Intézetének kirendeltségét képező Külügyi Kapcsolatok Tanácsán és a kormány működését, az oktatási intézményeket, a tömegtájékoztatást, a vallást és a tagállamok törvényhozásait ellenőrző Rockefeller Alapítványon keresztül érvényesíti akaratát. Az amerikai gyarmatlakók „szabad” választásokat tarthatnak, melyek keretében minden joguk megvan hozzá, hogy a Rockefeller Szindikátus által kiválasztott és pénzelt két jelölt egyikére szavazzanak. A „demokrácia” ezen érzelgős színjátéka szolgál legtöbb amerikai meggyőzésére, hogy valóban szabadon választja meg vezetőit. Philadelphiában még egy repedt Szabadság Harang is van ennek bizonyítására. Az amerikai fiatalok 1900 -óta szabadon elmasíroztathatók, hogy Hégeli háborúban pusztuljanak el, ahol mindkét fél a világrendtől kapja utasításait. Szabadon lehet befektetni a tőzsdén, ahol a csak az Angol Nemzeti Banknak számadással tartozó Szövetségi Tartalékrendszer (U. S. Nemzeti Bank) szabályozza a napi forgalmat, az árakat és a pénzegység értékét. A Szövetségi Tartalék fennen hirdeti a kormánytól való függetlenségét, de ez az egyetlen függetlenség amivel valaha is rendelkezett.

Egyes neves történészek véleménye szerint a Rockefeller Szindikátus olyan erős gazdasági-politika befolyást gyakorol az Egyesült Államokra, hogy gyakorlatilag az ország a szindikátus diktátumai alatt él: „Ha fényt derítünk a Rockefellerekre, mint lényegében világkormányt képező, idegen hatalom ügynökeire, felismerhetjük, hogy nem pusztán pénzszerzésre elszánt csoportot alkotnak, hanem egy olyan szövetséget, amely az amerikai nép feletti gyarmattartói hatalom fenntartására kötelezte el magát. Tehát John D Rockefeller megszállott kapzsikénti minősítése (melyben egyébként bőséges társasága van) csupán elhomályosítja azt a tényt, hogy a Rothschildokhoz tartozó National City Bank of Cleveland által nyújtott - amerikai olajmonopóliumát lehetővé tévő - finanszírozás kezdetétől Rockefeller többé már nem volt önálló hatalom és ugyanígy a Rockefeller Szindikátus egyetlen része sem. Tudjuk, hogy a szindikátussal szoros kapcsolatban álló Cosa Nostra (avagy maffia) bizonyos önállósággal rendelkezik a nemzeti direktorok által az egyes családoknak kiosztott területeken, de ettől függetlenül, mindig teljes felügyelet alatt állnak és felelősek a hatáskörük alá tartozó területeken történtekért. Hasonlóképpen, a Rockefeller Szindikátus is világosan meghatározott befolyási körökben tevékenykedik. A „jótékonysági” szervezetek, az üzleti vállalkozások és az irányvonalmeghatározó csoportok mind azonos végrehajtás alá tartoznak, és a szindikátus egyik ága sem léphet önállóan, vagy alakíthat ki saját irányvonalat. A Rockefeller Szindikátus a világ pénzügyi szerkezetének ellenőrzése alatt működik, ami azt jelenti, hogy ügyes pénzügyi manipulációkkal bármikor értéktelenné tehető a vagyona Ez a legfőbb ellenőrzés, mely biztosítja, hogy senki se léphessen ki a szervezetből, mert nemcsak hogy megfosztanák vagyonától, de azonnal gyilkost is bérelnének eltüntetésére. Igazságügy-minisztériumunk nagyon is jól tudja, hogy az Egyesült Államokban működő terroristák a világrend ügynökei, de bölcsen kerüli e tény említését. ”

A világ pénzügyi felépítése egyáltalán nem ismeretlen, vagy rejtett szervezet. A következőkből áll: A főbb svájci bankok; a régi Velence-Genova banktengely utódai; a világ gabona kereskedelmének öt családja; az Angol Nemzeti Bankba tömörülő Brit Kombinát, ami a Rothschildok és az Oppeinheimerek égisze alatt működik, és a Royal Bank of Canada-n és a Bank of Montreal-on keresztül gyarmati ellenőrzést tart fenn Kanada felet (Bronfmanok, Belzbergek, Reichmanok a kanadai helytartók); az Egyesült Államok Szövetségi Tartalékrendszere, az ópium kereskedésből vagyont szerzett Bostoni Brahmin családok, a Rockefeller szindikátus, aminek része a Kissinger-hálózat, a Chase Manhattan Bank, az American Express. Látható, hogy a Rockefeller Szindikátus a világ pénzügyi rendszerének alján van, akkor hát miért ilyen fontos? Mert ez az amerikai gyarmat végrehajtó gépezete. Maga a Rockefeller család - a Morganokhoz, Schiffekhez, Warburgokhoz hasonlóan - jelentőségtelenné vált, de a nevük alatt létrehozott gépezet teljes gőzzel üzemel. A Háromoldalú Bizottság felállítása óta David Rockefeller a világrend egyfajta futáraként működik és főként végrehajtási utasításokat továbbít a kommunista tömbbe. Laurance Rockefeller az Orvosi Monopólium irányításában tevékenykedik, de trópusi nyaraló helyek működtetése képezi fő érdeklődési körét. Ők ketten maradtak a szerencsés ötből, John Rockefeller Jr. és Abby Aldrich öt fiából. John Rockefeller Jr. egy tucsoni intézetben halt meg és gyorsan elhamvasztották. John D. Rockefeller III. titokzatos balesetben vesztette életét New York-i otthona közelében. A nagypapa után elnevezett Nelson Rockefeller egy TV zsurnaliszta karjai közt hunyt el. Később kiderült, hogy nem is egy zsurnaliszta volt, hanem kettő. A halálozásról órákig hallgattak és az a hír járja, hogy Nelson kolumbiai kábítószer kapcsolatára támadt, mert több millió dollárnyi hasznot nem osztottak fel megfelelően. Winthrop Rockefeller alkoholistaként végezte, fekete barátja ölében.

Harry Reasoner a TV-ben megkérdezte tőle, miért költözött el New Yorkból Arkansasba? Winthrop azt válaszolta, hogy fekete barátja nem volt hajlandó New Yorkban élni. E barátság megörökítésére Winthrop bőkezűen adományozott néger ügyekre és többek között ő adta az Urban Leage épületét New York keleti felének 48. utcájában. Az épület második emeletén emléktábla jelöli ezt. A tábla felirata ez lehetne: Hadrianustól az ő Antoniusának. Természetesen a Rockefellereknek még mindig jelentős befolyása van, azonban a szindikátus fő diktátumait már más kápók adják, akik számára ők csupán a hatalom látható képviselői. David Rockefeller személye révén a családot Szovjetunió első számú családjának is nevezik. Csak ő és Armand Hammer rendelkezik a moszkvai repüllőtér állandó leszállási engedélyével, mások úgy járnának mint KAL 007 -es járat. Mint a Rockefeller családi vagyon, mint pedig a szindikátus alapítványaiban rejlő jelentős összeg gyakorlatilag a kormány ellenőrzésén kívül áll. A Fortune folyóirat 1986. augusztus 4 -én megjegyezte, hogy a John D. Rockefeller által 1934 -ben felállított célvagyon értéke ma 2, 3 milliárd dollár. Egy másik 200 milliót az Abby Rockefeller ág javára tett félre. A Fortune 1986 -ban 3, 5 milliárdra becsülte a teljes Rockefeller vagyont, amiből 900 millió volt ingatlanokban és értékpapírokban. Az a hír járja, hogy a Rockefellerek eladogatják New York-i birtokaikat és nyugaton, főként Phoenix közelében fektetnek be. Talán tudnak valamit, amit mi nem? Bár a Rockefeller vagyon az öreg John D kapzsiságának és könyörtelenségének tudható be, eredete kétségtelenül a National Bank of Cleveland támogatásához vezethető vissza. Egy kongresszusi jelentés megállapította, hogy a National Bank of Cleveland a három amerikai Rothschild bank egyike. A vagyon kialakulásában szerepet játszott még az is, hogy John D alávetette magát Jacob Schiff irányításának.

A National City Banktól kapott pénzzel John Davison Rockefeller (1839 -1937) hamar kiérdemelte a legkönyörtelenebb amerikai címet. Több mint valószínű, hogy könyörtelensége volt az, ami felkeltette a Rothschild-ház iránta való érdeklődését. Rockefeller gyorsan felismerte, hogy a rövid idő alatt óriási haszonnal kecsegtető olajfinomítási üzletben zabolátlan verseny uralkodik. A megoldás egyszerű volt: összezúzni a versenytársakat. Pusztán üzleti szükséglet volt Rockefeller monopóliumért való hírhedt odaadása. Rockefeller hadjáratot indított a versenytársak kiszorítására. Több fronton is támadott, ami jó tanulság lehet a jövőbeli vállalkozók számára. Először elküldte fullajtárját (kiről nem tudták, hogy neki dolgozik), hogy próbálja meg készpénzért olcsón megvenni a versenyző finomítót. Ha elutasították az ajánlatot, támadás indult a finomító ellen egy másik finomító részéről, mely erősen alul kínálta olaját. Munkásai esetleg egyszeriben beszüntették munkát. A munkaerő szakszervezetek általi ellenőrzése mindig is Rockefeller egyik alapeszköze volt, akárcsak a Szovjetunióban, nála is ritkán volt munkaerő gond. Ha mindezek nem hoztak eredményt, Rockefeller szomorúan erőszakhoz folyamodott: megverték a rivális munkásokat, vagy egyszerűen felgyújtották a finomítót. Ezek a módszerek bizonyították a Rothschildok előtt, hogy jó emberükre akadtak Clevelandbe küldték képviselőjüket, Jacob Schiffet, hogy segítsen Rockefellernek a további terjeszkedésben. Ebben az időben — a J. P. Morgan és a Kuhn, Loeb bankházon keresztül — a Rothschildok kezében volt az Egyesült Államok vasútjainak 95%-a.

A South Improvement Company nevű cég közbeiktatásával, Schiff kidolgozott egy visszatérítési ügyletet Rockefeller számára. Később kiderült a turpisság, de akkorra már Rockefeller gyakorlatilag kizárólagos hatalmat ért el az USA olajipara felett. Egyik áldozatának lánya, Ida Tarbell írta a Standard 0 il Trust első jelentős leleplezését. A magát trösztrombolónak kikiáltó Theodore Roosevelt azonnal elítélte Ida Tarbellt mint botrányhajhászt. A valóságban Roosevelt a Standard Oil és más óriás trösztok további hatalmát biztosította. Az elkövetkező fél évszázadban a szocialista propagandisták rendszeresen készítettek gúnyrajzokat John D Rockefellerről, mint a könyörtelen kapitalista megtestesüléséről. De ugyanakkor az American International Company-n keresztül ő volt kommunista világmozgalom fő finanszírozója. Rothschild család világhatalma ellenére, a népharag csak John D Rockefellert és John Pierpont Morgant érte el. A valós helyzet felfedőinek egyike volt a Truth folyóirat, mely 1912. december 16 -án következőket írta: „Schiff úr a nagy magán bankház, a Kuhn, Loeb és Társainak vezetője, ami az óceán innenső oldalán a Rothschild érdekeket képviseli. Schiff urat pénzügyi stratégaként tartják számon, ki már évek óta az óriási személytelen hatalom, a Standard Oil pénzügyminisztere. ” Sokat mondó, hogy az író még csak meg sem említi Rockefeller nevét. A valós helyzet elfedettsége miatt az amerikaiak viszonylag könnyen elfogadták a „tényt” hogy a Rockefellerek képezik az ország első számú hatalmát. A mítosz a hatalom látszatát öltötte magára: a Rockefeller olajtröszt hadiipari komplexummá vált, a Rockefeller Orvosi Monopólium ellenőrzést nyert a nemzet egészségügyi rendszere felett, az egymásba kapcsolódó adómentes intézmények hálózatát képező Rockefeller alapítvány pedig hathatósan markába kaparintotta a nemzet oktatási és vallási életét. A mítosz elérte célját és elfedte a valódi irányítókat, a Rothschildokat.

Egy időben konzervatív körökben új legenda kapott szárnyra: Az ügynökök által terjesztett mese sok buzgó hivőre talált, mert a világ népeit elnyomó monolitikus hatalom szakadásáról beszélt. Ezen „felfedés” szerint életre-halálra menő küzdelem alakult ki a Rockefellerek és a Rothschildok között. E mellbevágó fejlemény folytán egyik vagy másik csoport - attól függően hogy melyik ügynök mit hazudott - hatalmába kerítette a Szovjetuniót és fel fogja használni a másik megdöntésére. A Rockefeller család tagjainak hirtelen halálát hozták fel e küzdelem „bizonysága” képpen, de egyetlen Rothschildról sem hallotta senki, hogy áldozatul esett volna. Teljesen figyelmen kívül hagyták az általános felfogást, miszerint Nelson Rockefellert azért ölték meg, mert elvesztette a kolumbiai kartell több millió dolláros nyugtáit, és azt a tényt, hogy a többi Rockefeller haláleset sem mutatta esetleges Rothschild kapcsolat nyomát. Nehéz elképzelni, hogy valaki olyan tájékozatlan legyen, hogy elhiggye, a Rockefellerek megkísérlik átvenni a hatalmat a Rothschildoktól olyan időben, amikor a család befolyása egyre inkább hanyatlott, pénzügyeiket Richardson Dilworth, jogi ügyeiket pedig John Mc. Cloy intézte. A család egyetlen intézője sem lett volna hajlandó hatalmi harcba bocsátkozni, hiszen csupán csak heti fizetésükért dolgozó, névtelen gondnokok voltak. Mindazonáltal sok reménykedő amerikai kapott a tetszetős gondolat után, hogy a Rockefellerek most már jó hazafiak, kik hajlandók mindent kockára tenni, hogy megdöntsék a Rothschildokat. Meglepően, e veszedelmes mese közel tíz évig tartotta magát mielőtt eltűnt a történelem furcsaságai között.

A kereskedői pályafutását hibás fegyverek eladásával kezdő J. P. Morganhoz hasonlóan (a híres 11 karabély esete a hadsereggel), John David Rockefeller is polgárháborús nyerészkedéssel indította üzleti tevékenységét. Nagy haszonnal Harknes brandyt árult a szövetségi csapatoknak (észak) és így szerezte a kezdő pénzt olaj vállalkozásához. Az olajüzlet iránti érdeklődése magától értetődő, hiszen apja, William Rockefeller, évekig olajban utazott. William Rockefeller azután lett olaj vállalkozó, hogy a Pittsburg melletti Tarentumban 1842 -ben felfedezték, a sókutak tele vannak olajjal. A kutak tulajdonosa, Samuel L Kier, üvegbe töltötte az olajat és gyógyítási célokra árulta. William Rockefeller volt egyik első forgalmazója. A „medicinnek” eredetileg „Kier Varázsolaja” volt neve. Rockefeller saját címkét nyomatott, „Rock Oil” és „Seneca Oil” névvel. Seneca egy közismert indián törzs neve volt. Rockefeller akkor érte el legnagyobb hasznát és hírhedtségét, amikor ünnepelt rákszakértőként hirdette magát. Nem csoda, hogy unokái a világ leghíresebb rákkezelő központjának titkos irányítóivá váltak, és olyan területekre irányították az adományi- és kormánypénzeket, ahol csakis az Orvosi Monopóliumnak lehetett haszna belőle. Pályája során William Rockefeller semmiféle állítástól sem riadt vissza: Szavatolta minden, nem túl előrehaladott rák kúrálását és üvegenként 25 dollárért árulta csodás elixírjét. Ez akkoriban kéthavi bér volt. A varázsital nem volt más, mint néhány közismert vizelethajtó hígítása. E vásári kikiáltó aligha képzelhette, hogy utódai a történelem legnagyobb orvosi monopóliumának irányítóivá lesznek…

Mint utazó vásáros, William Rockefeller olyan pályát választott, ami lehetetlenné tette a rendezett családi életet. Fia, John, alig látta és ez sok lélekbúvárt arra késztetett, hogy feltételezze, talán ez volt az oka John D Rockefeller későbbi pénzőrült zsarnokká válásának, ki majdnem egy évszázados monopolisztikus tevékenysége alatt azon ármánykodott, hogy milliókat elnyomorítson, megmérgezzen és megöljön. Még a sírból visszanyúlva is borzalmas, pusztító hatást gyakorol az amerikai életre. Aligha vitatható, hogy az amerika történelem legsátánibb alakja volt. Régi igazság, hogy minden befolyásos amerikai családban akad egy-két lótolvaj. A Rockefeller család esetében ez több is mint igaz. William élete során hőségesen követte Kánaán akaratát: szeresd a rablást, szeresd a bujálkodást. „Számos lólopás miatt kiadott körözés után menekülnie kellett, míg végül teljesen eltűnt, hogy William Levingstonként keljen új életre. E nevet élete végéig megtartotta. Joseph Pulitzer New York World-jének egyik tudósítója kivizsgált egy értesülést és utána közzétette, hogy 1906. május 11 -én az Illinois állambeli Freeportban elhunyt William Avery Rockefeller és William Levingston néven jeltelen sírba temették. William Rockefeller gyógyszerész szakmája elősegítette kedvenc foglalkozását, a ló lopást. Minthogy másnapra már másik megyében volt, nem jelentett gondot kocsija után kötni egy szép paripát és útnak indulni. Foglalkozása segítette szoknyavadászkodását is. Számos alkalommal követett el bigámiát és látszólag féktelen volt szenvedélye. 1849. június 28 -án a New York-i Cayuga-ban körözést adtak ki ellene egy szolgáló lány megerőszakolása miatt.

Később a New York-i Oswego-ban élt, de valami miatt onnan is távoznia kellett. Csodás kúráló szerének eladásából nem volt nehéz finanszíroznia élvhajhászatát. Másik terméket is árult, a Csodatevő Kenőcsöt, amiért üvegenként csupán két dollárt kért. Ez lepárlás után visszamaradt paraffinból, kenőolajból és kátrányból készült. William Rockefeller kezdeti csoda olaja megmaradt egészen az utóbbi időkig, mint a Nujol nevű főzet. Ez főképp petróleumból állt és hashajtóként árulták. Közismert, hogy a Nujol csupán új olajat jelentő, hirdetési név. E szer elvonta a szervezettől a zsíroldó vitaminokat, mert a bélfalra lerakodva megakadályozta, hogy azok felszívódjanak a szervezetbe. Az egészségük miatt aggódók megpuhítása végett karotint adta hozzá, de ez mit sem ért. A Standard Oil egyik leányvállalata, a Stanco, készítette a Nujol-t. A cég egyetlen másik terméke, az azonos telephelyen készült Flit nevű híres rovarirtó szer volt. Az érdekütközés szabadabb értelmezésének idején szenátus a Nujol névtől Visszhangzott. De aligha lehetett volna szó érdekütközésről, mert a házaló Royal S Copeland szenátornak soha nem volt más érdeke, mint a Rockefellerek szolgálata. Rockefeller tette meg New York-i egészségügyi miniszterré és később ő pénzelte szenátus korteskedését is. Copeland üzletelése meglepte még a legfásultabb washingtoni újságírokat is. Szenátusi pályafutását a Nujol hirdetésének szenelte. Minden napját hangosbeszélőn leadott Nujol programmal kezdte, amiért évi 70000 dollárt kapott. Az 1930 -as években ez az összeg több volt mint az elnök fizetése. Copeland szenátor számos gúnynevet kapott nyerészkedése miatt: Gyakran nevezték az Amerikai Orvosi Szövetség szenátorának, mert annak minden tervezetét lelkesen támogatta. De közelebb állt a valósághoz a Standard Oil szenátor megnevezés.

Lehetett rá számítani, hogy minden olyan törvényjavaslatot támogat, ami hasznot eredményezhet a Rockefeller monopóliumnak. Az 1938 -as élelmiszer és gyógyszer törvény kongresszusi meghallgatása alatt Leonor Sullivan bírálta a törvényjavaslat útját egyengető Copeland szenátort és azt állította róla, hogy a vita során elismerte, a szappannak azért kell törvény alóli kivételnek lennie, mert különben az ország legnagyobb hirdetőit képező, szappan gyártók csatlakoznának a törvényjavaslatot ellenző iparágakhoz. Sullivan asszony panaszkodott, hogy a „törvényben a szappant nem-kozmetikai cikknek nyilvánították. A hajfestékgyártók pedig engedélyt kaptak tudottan veszélyes anyagok árusítására, csak a dobozra kell majd figyelmeztetést tenniük. De melyik nő látja a fodrásznál a dobozon lévő figyelmeztetést? ” Apjához hasonlóan, John D Rockefeller is megszállott volt, de nem a nők után futkosott hanem a pénz után és teljesen átadta magát a vagyon- és hatalomszerzésnek Azonban a Rockefeller hatalomvágy eredményei - az olajmonopóliumot lehetővé tevő visszafizetési húzás, az alapítványok törvényesítése, a központi bank, a kommunista világforradalom, az orvosi monopólium - a Rothschildok vagy európai társaik elképzelése alapján jöttek létre. A Rockefellerről szóló feljegyzések egyike sem említi, hogy ezen indítványok bármelyike is tőle származott volna. Az adómentes alapítványok elképzelésével a Rothschild kegyenc, George Peabody állt elő 1865 -ben. A Peabody Oktatása alapítványból lett később a Rockefeller Alapítvány. Valószínűtlen, hogy akár még John D Rockefeller ördögi agya is képes lett volna ilyesmi kiötlésére. A társadalomtörténészek úgy jellemzik a 19. század végét - a jótékonysági alapítványok és a kommunizmus felvirágzásának korát - mint a történelem, kerék feltalálásához hasonló jelentőségű lapját.

Patkányok által kifejlesztett elgondolás volt ezen új felfedezés - merthogy a patkányoknak végül is magas értelmi képességük van -, mely által egy darab sajt segítségével csapdába ejthetik az embereket. A szocializmus és minden más kormány program egyszerűen azt jelenti, hogy a patkány a csapdába tesz egy darab sajtot és embert fog magának. Wright Patman, a Ház Banktevékenységi és Fizetőeszköz Bizottságának egykori elnöke, a képviselőházban kijelentette, a Rockefeller Alapítvány felállítása hatásosan elszigetelte a Standard Oilt a versenytársaktól. A vállalat ellenőrzéséhez szükséges részvénytömeget kivonták a piaci manipulációkból és a versenytársak általi esetleges felvásárlás elől. Ezzel egy időben a Standard Oil mentesült legtöbb adó alól, ami a lakosság számara újabb terhet jelentett. Az általános Oktatási Tábla szabadalomlevelét egy Rockefeller rokon, Nelson Aldrich, a köztársaság párti szenátorok vezetője vitte dűlőre. A Rockefeller Alapítvány szabadalomlevele viszont kissé nehezebb diónak bizonyult. Rockefeller monopolisztikus tevékenységét széleskörben bírálták és az alapítványban hasznának adómentesítésére tett kísérletet láttak. A szabadalomlevelet végül is 1913 -ban sikerült elfogadtatni. (Megjegyzendő a szabadkőműves 13 -as szám. 1913 volt a jövedelemadó és a Szövetségi Tartalék éve is. ) A szabadalomlevél ügyét Robert E Wagner (egy másik Standard Oil szenátor, merthogy volt belőlük bőven) intézgette. Az elfogadás után pedig John D Rockefeller, John D Rockefeller Jr, Henry Pratt Judson (a Rockefeller által alapított Chicago Egyetem elnöke), Simon Flexner (a Rockefeller Intézet igazgatója), Starr Jameson (Rockefeller személyes tanácsadója), Charles W Eliot (a Harvard elnöke) szépen odakanyarította nevét a szabadalomlevélre.

Annak ellenére, hogy a közfelháborodás előtt meghajló Legfelső Bíróság 1911 -ben feloszlatását rendelte el, a Rockefeller olaj monopólium továbbra is virágzik és ma már 125 éves. Az utódvállalatok ellenőrzése nem jelentett gondot a Rockefeller érdekeltségek számára. A család kezében maradt minden „új” cég részvényeinek 2%a, a Rockefeller alapítványok pedig 3%-ot kaptak. A család így minden vállalatban 5%os érdekeltséghez jutott. Nagy részvénytársaság esetében általában egy százalékos érdekeltség is elegendő a végrehajtó hatalom gyakorlásához. A Rockefellerek üzleti érdekből kapcsolódtak a kommunista világforradalom támogatásába. Egy kongresszusi vallomásból kiderült, hogy Rockefeller nagy összegeket küldött Leninnek és Trockíjnak az 1905 -ös forradalom pénzelésére. Bankára, Jacob Schiff, előzőleg a japánokat finanszírozta az Oroszország elleni háborúban. Schiff megbízottja, George Kennan húsz évet töltött a cár elleni forradalmi tevékenység előmozdításával. Az 1905 -ös forradalom elbukása után Lenint Svájcban talonba tették. Trockijt az Egyesült Államokba hozták, ahol Bayonne-ban, egy Standard Oil birtokon élt díjmentesen. Amikor a cár lemondott, hajóra tették Trockijt és 270 New York-i forradalmár társát. Rockefeller Wilson elnöktől különleges útlevelet szerzett számára és melléadta Lincoln Steffens-t, hogy biztosítsa oroszországi visszatérését. Az utazási költségekre Rockefeller 10000 dollárt adott Trockijnak. 1917. április 13 -án a hajó megállt Halifax-ben, s a kanadai titkos szolgálat emberei azonnal letartóztatták Trockíjt. Az eset nemzetközi üggyé vált és több ország vezető politikusa hevesen követelte Trockíj szabadon bocsájtását. Lloyd George miniszterelnök sietve táviratozott, hogy Trockijt azonnal engedjék szabadon -rá se hederítettek…

Végül is a Rockefellerek hűséges dilijankója, Mackenzie King, későbbi kanadai miniszterelnök közbelépésére engedték szabadon Trockijt. King már jó ideje a Rockefellerek munkaerő szakértője volt. Tehát az oroszországi befolyásával fennhangon büszkélkedő Armand Hammer Rockefellerhez képest szinte jelentéktelen a világkommunizmus támogatásában. A Marx Rothschild házzal való kapcsolatából eredő kommunizmus vonzotta Rockefellert, mert meglátta mi az -a legvégső monopólium, ami nemcsak a kormány, a pénzrendszer és minden tulajdon feletti ellenőrzést jelenti, de korporációkhoz hasonlóan, önmagát állandósítja. A kommunizmus a Standard Oil monopolisztikus felfogásának ésszerű továbbfejlődése. A világmonopólium elérésének fontos lépése volt amikor a Rothschildok felállították a nemzetközi gyógyszer és vegyszer kartellt, az I. G. Farben-t. E céget úgy tartották számon, mint állam az államon belül. 1925 -ben jött létre Interessen Gemienschaft Farbenindustrie Aktien gesellschaft néven, de általában csak mint I. G. Farben, vagy a Kartell emlegették. Az elgondolás 1904 -ből eredt, amikor a hat legnagyobb német vegyigyár - Badischce Anilin, Bayer, Agfa, Hoechst, Weiler-ter-Meer, Greisheim-Electron - tárgyalásokat kezdett kartell alakításáról. A Rothschildok németországi képviselője, Max Warburg adta az indító gondolatot és az anyagi támogatást. Warburg az I. világháború alatt a titkosszolgálat vezetője és a császár pénzügyi tanácsadója volt. A háború után a császár lemondott, de Warburg nem ment vele hollandiai száműzetésébe. Ehelyett az új kormány pénzügyi tanácsadójává vált. (A királyok jönnek és mennek, de a valódi uralkodók, a bankárok, maradnak. )

Mialatt a párizsi béketárgyalásokon Németországot képviselte, Max kellemes órákat töltött testvérével, Paul Warburggal, aki a szövetségi tartalék törvényének megszerkesztése után most Wilson elnöknek adott pénzügyi tanácsokat. Az I. G. Farben vagyona hamarosan elérte a 6 milliárd márkát és valami 500 vállalat állt irányítása alatt. A cég első elnöke Carl Bosch professzor volt. Az I. G. Farben már a Weimari Köztársaság ideje alatt kezdett szoros kapcsolatokat kiépíteni Adolf Hitlerrel, pénzt és politikai támogatást nyújtván pártjának. Az I. G. Farben sikere felkeltette más gyárosok figyelmét is. Henry Ford leányvállalatot nyitott Németországban, melynek 40% -át az I. G. Farben vette meg. Az I. G. Farben azután a Standard Oil of New Jersey-vel társulva amerikai kirendeltséget nyitott American I. G. néven. E cég igazgatói között volt Walter Teagle (a Standard Oil elnöke), Paul Warburg (a Kuhn Loeb-től) és Edsel Ford (Henry Ford fia). John Foster Dulles (a Sullivan and Cromwell irodától) lett a cég jogásza és gyakran utazgatott New York és Berlin között. Dulles társa, Arthur Dean ma a 40 millió dolláros Teagle Alapítvány igazgatója. Dean tevékenyen részt vett a leszerelési tárgyalások színfalak mögötti megbeszéléseiben és számos vállalat, többek között a Rockefeller tulajdonú American Ag & Chem, American Solvay American Metal igazgatója volt. Egy időben Dean vezette a Hochschild Alapítványt, a Külügyi Kapcsolatok Tanácsát, az Ázsia Házat, a Carnegie Alapítványt és a Sloan Kettering Rákközpontot. 1930 -ban a Standard Oil németországi alkohol monopóliumot vásárolt. Az I. G. Farben készítette elő az ügyletet. Hitler hatalomra jutása után Rockefeller elküldte sajtófőnökét, Ivy Lee-t, hogy tanácsadóként szolgáljon Németország felfegyverzésében. A Standard Oil ezután finomítókat épített Németországban és a II. világháború alatt folyamatosan olajat szállított a náciknak.

A rettegett Gestapo voltaképpen az I. G. által fennállása óta fenntartott hírszerző hálózatból alakult ki. A Carl Bosch-t igazgatói hivatalában felváltó Herman Schmitz Brüning kancellár személyes tanácsadója volt. Amikor Hitler került hatalomra, az ő titkos tanácsadója lett. Annyira leplezték kapcsolatukat, hogy a sajtónak tilos volt együtt fényképezni őket. Schmitz-et kinevezték a Reichstag tiszteletbeli tagjává, munkatársa, Carl Krauch pedig Göring főtanácsadója lett a Négyéves Terv végrehajtásában. Az egyik üzlettárs, Richard Krebs később vallomást tett a Ház Amerika-ellenes tevékenységeket vizsgáló bizottsága előtt: „Személyes tapasztalatból tudom, hogy az I. G. Farben Industrie már 1943 -ban is teljesen a Gestapo kezében volt. ” Ez így nem egészen igaz, mert az I. G. Farben egyszerűen társult a Gestapóval. 1924 -ben a Krupp művek komoly pénzügyi gondban volt és 10 millió dolláros kölcsön mentette meg, amit két Wall Street-i intézmény, a Hallgarte Company és a Goldman, Sachs nyújtott. Németország tervezett felfegyverzése csak azután kezdődhetett, hogy Dillon Read 100 millió dollárnyi német kötvényt bocsájtott forgalomba a Wall Streeten. Aligha meglepő, hogy a háború után Dillon Read üzlettársát, William Draper tábornokot nevezték ki a Szövetséges Katonai Kormány gazdasági osztályának vezetőjévé, Németország gazdasági cárjává. 1939 -ben Németországba látogatott Frank Howard, a Standard Oil alelnöke később vallomást tett : „Minden tőlünk telhetőt megtettünk háború tartamára érvényes, esetleges belépésünktől független, pénzügyi megállapodás kidolgozására. ” Akkoriban az American I. G. igazgatótanácsának tagja volt Charles Mitchell (a Rockefeller National City Bank elnöke), Carl Bosch, Paul Warburg, Herman Schmitz és Schmitz unokaöccse, Ilgner.

Bár neve alig ismert, Frank Howard évekig kulcs szerepet játszott a Standard Oil tevékenységében. Ő volt a kutatások és a nemzetközi megállapodások igazgatója. A 30 -as években a Sloan Kettering intézet kutatási bizottságának is elnöke volt. Ő vitte Dusty Roads-t a Sloan Ketteringhez és tette meg a vegyszeres gyógykezelési kísérletek vezetőjévé. A II. világháború alatt Roads vezette a Egyesült Államok hadseregének vegyi hadviselés szolgálatát. 1939 -ben Frank Howard vette rá Alfred Sloan-t és Charles Kettering-et, a General Motors két vezetőjét, hogy vagyonukat a rákközpontnak adják. Az intézet azután felvette nevüket. Frank Howard tartotta a kapcsolatot a Standard Oil és az I G. Farben között. Ő vezette a háborúzó Németország számára életbevágóan fontos, műgumi kifejlesztését. Howard később Buna Rubber címmel könyvet írt. Ő volt a Rohm és Haas cég Rockefeller érdekeltséget képviselő tanácsadója is. Utolsó éveit Párizsban töltötte, de mindvégig fenntartotta New York-i irodáját a Rockefeller központban. Walter Teagle 500000 dollárral vett részt a American I. G. -ben. E részvényekre alapult később a Teagle Alapítvány. Az American I. G. másik igazgatója, Herman Metz volt a H. A. Metz Társaság elnöke. E cég teljes egészében az I. G. Farben tulajdonában volt. Az Idegen Birtokok Gondviselőjeként szolgáló Francis Garvan jól ismerte az I. G. Farben működését. Hogy hallgatásra kényszerítsék, 1929 -ben eljárást indítottak ellene. Az eljárást Merton Lewis igazságügy-miniszter kezdeményezte. Lewis korábban a Bosch Társaság tanácsadója volt. John Krim, az amerikai német nagykövetség volttanácsadója vallomást tett, hogy John King szenátor évi 15000 dollárért három évig a Hamburg America Lines fizetségében állt. Ő nevezte ki Otto Kahn-t a választási alap pénztárosává.

Homer Cummings hat évi igazságügy-miniszterség után elment a General Aniline and Film vállalathoz tanácsadónak, évi 100000 dollárért. A II. világháború alatt a GAF állítólagosan egy svájci cég tulajdonában volt. Azonban alapos gyanú merült fel ellene, hogy ellenséges konszern és az Egyesült Államok kormánya birtokába vette. John Foster Dulles 1927 és 1934 között a GAF igazgatója volt. Dulles volt az I. G. Farben hálózatba tartozó International Nickel egyik igazgatója is. Az Avery Rockefeller ágon keresztül, Dulles rokonságban állt a Rockefeller családdal. Dulles volt az Avery Rockefeller által 1936 -ban felállított Schröder Rockefeller nevű beruházási vállalat jogásza. E cég intézte az NSDAP-t támogató bank, a Schröder Bank és a Rockefeller érdekeltségek közös tevékenységét. Kurt von Schröder báró Hitler egyik bizalmasa és SS tiszt volt. Ő vezette a Keppler társaságot, ami német vállalatoktól pénzt juttatott az SS-hez. Keppler volt az Ipari Zsírok nevű cég vezetője Göring négyéves tervének idején. Bár az American I. G. a II. világháború alatt General Aniline and Filmre változtatta nevét, továbbra is a svájci I. G. Chemie tulajdonában maradt. Az I. G. Chemie az I. G. Farben leányvállalata volt és Schmitz sógora, Gadow vezette. Az I. G. Farben nemzetközi tevékenysége közvetlenül érintette az Egyesült Államok háborús erőfeszítéseit, mert korlátozta a magnézium, műgumi és orvosi anyag ellátást. Az I. G. Farben festékanyag részlegének igazgatója, George von Schnitzler báró rokonságban volt a befolyásos Rath és az Amerikában gyógyszergyárat alapító Mallinckrodt családdal, de közel állt a J. H. Stein Bankhaus-hoz is, ahol Hitler bankszámlája volt.

Mint más I. G. vezetők, ő is lelkesen támogatta Hitler rendszerét. Az I. G. Farben 4, 5 millió márkát adott az NSDAP-nek 1933 -ban. A cég náci pártnak tett adományainak összege 1945 -re 40 millió márkára rúgott… Hitler zsidóellenes kirohanásainak fényében nehezen magyarázható az I. G. Farben náci pártban viselt szerepe. Peter Hayes I. G. Farbenről szóló tanulmánya bemutatja, hogy 1933 -ban tíz zsidó volt a cég igazgatótanácsában, ami nem meglepő, hiszen az I. G. kezdettől fogva Rothschild konszern volt. A holland Bernhard herceg a 30 -as évek elején csatlakozott az SS-hez. Ezután beválasztották az I. G. -hez tartozó Farben Bilder igazgatótanácsába. Az I. G. Farben vezetői fontos szerepet játszottak Heinrich Himmler Baráti Körének megszervezésében. A kör korábban Keppler Baráti Köre volt. Keppler unokaöccse, Fritz J Kranefuss volt Himmler személyi titkára. A Himmler számára bőséges pénzt biztosító Baráti Kör 40 tagjából nyolc volt az I. G. Farben valamely vállalatának igazgatója. A német városokban véghezvitt hihetetlen pusztítás ellenére, a frankfurti I. G. Farben palota csodálatosképpen sértetlen maradt. A hatalmas frankfurti Rockefeller kastély is épségben vészelte át a bombázásokat. Aligha véletlen, hogy a háború után az I. G. épületben ütötte fel székhelyét a Szövetséges Katonai Kormány. A kormányt vezető Lucius Clay később betársult a Lehman Testvérek bankházhoz. A politikai osztályt Robert Murphy vezette, aki a nürnbergi tárgyalásokon elnökölt és sikeresen elkendőzte Kurt von Schröder bűnösségét. Schröder rövid ideig őrizetben volt, de utána visszatért a banktevékenységéhez. A gazdasági osztályt Lewis Douglas, a New York-i Memorial Rákközpont alapítójának fia vezette. Douglas dolgozott Mutual Life-nál és a General Motors-nál is. Őt szemelték ki Németország amerikai főbiztosául, de sógora, John Mc. Cloy javára lemondott a megbízatásról.

Megjegyzendő, hogy Douglas, Mc. Cloy és Adenauer mindhárman John Zinsser (J. P. Morgan társ) egy-egy lányát vették feleségül. Mint a világ kiemelkedő kartellje, az I. G. és az alátartozó gyógyszergyárak voltak felelősek olyan dolgokért, mint például a szulfanilimida felfedezésének 1908 és 1936 közötti eltitkolása. E szer később az orvosi arzenál jelentős fegyverévé vált. 1920 -ban az I. G. munkamegállapodást írt alá a svájci Sandoz és Ciba-Geigy gyógyszergyárral. 1926 -ban az I. G. egyesült a Dynamit-Nobel német ágával, míg egy angol cég az angliai ágat vette meg. Az I. G. vezetők ezután tárgyalásokba kezdtek a Standard Oil képviselőivel, műbenzin gyártásának lehetőségeiről. A műbenzin komoly fenyegetést jelenthetett a Standard Oil monopóliumára. Az American I. G. közös megalapításával értek el kiegyezést. Charles Higham „Trading with the Enemy” című könyve részletesen bemutatja Rockefeller II. világháború alatti tevékenységét. Mialatt Hitler repüllői Londont bombázták, a németek szabadalmi megállapodás alapján jutalékot fizettek a Standard Oilnak a műbenzin után. A háború után Amerikába látogató Erzsébet királynő csak egy magán személyhez, William Farish-hez (Standard Oil) ment el. A háborúba való amerikai belépést követőleg Nelson Rockefeller Washingtonba költözött és Roosevelt kinevezte az Amerikaközi Ügyek Egyeztetőjévé. Fő feladata nyilván az volt, hogy összehangolja a német hajók üzemanyaggal való feltöltését Dél. Amerikában. E hivatalát arra is felhasználta, hogy fontos dél-amerikai engedélyeket szerezzen vállalata, a Basic Economic Corporation számára. Így kapta a kolumbiai kávé koncessziót is. Hét milliárdnyi ingatlan vásárlásával ő indította el a jenki imperialista sablon képét. A dél-amerikai útja során Nixon elnök kocsiját ért támadást hivatalos helyeken a Rockefeller tevékenysége miatti Amerika iránti gyűlöletnek tudták be.

A II. világháború után a győztesek bíróság elé állítottak 24 német vezetőt. Ezek közül 11 volt az I. G. Farben tisztségviselője, de a többiek is kapcsolatban álltak a vállalattal Nyolcukat felmentették, közötük Max Ilgnert is. Az I. G. vezetői közül Schmitz kapta a legsúlyosabb büntetést, nyolc évet. Ilgner tulajdonképpen három év kapott, de beszámították neki az előzetes őrizetben töltött időt, így a tárgyalás után azonnal szabadlábra került. Az I. G. háború utáni fennmaradását bizonyítja Wall Street Journal 1988. május 3 -i főcíme: NÉMETORSZÁG VERI A VILÁGOT VEGYI ELADÁSBAN. Thomas O'Boyle cikkíró felsorolta az 1987 -es év öt legnagyobb vegyi vállalatát: 1. BASF 28, 5 milliárd dollár; 2. Bayer 23, 6 milliárd; 3. Hoechst 23, milliárd; 4. ICI 20 milliárd; 5. Du. Pont 17 milliárd, s ez csupán a vegyianyag eladás! Az első három cég az I. G. Farben 1945 és 195 közötti felosztásából származó vállalat. A Szövetséges Katonai Kormány hajtotta végre a felosztást. Ez gyanúsan hasonlított a Standard Oil 1911 -es felosztásához. A három I. G. utód együttes forgalma 72 milliárd dollár volt, ami mellet eltörpül a rivális ICI és Du. Pont forgalma. A Hoechst 1987 -ben 2, 72 milliárd dollárért megvette a Celanese Corporationt. O'Boyle megjegyezte, hogy „a három nagy máig is kartell módjára viselkedik. Mindegyikük meghatározott térséget tart kezében és csak alig versenyzik egymással. A köztük uralkodó meghittségből együttműködés gyanítható. ” A háború után közölték az amerikaiakkal, hogy támogatniuk kell egy önzetlen európai újjáépítési tervet. George C Marshall tábornok után, Marshal tervnek nevezték el az indítványt. Joseph Mc. Carthy a szenátusban két lábon járó hazugságnak nevezte Marshall tábornokot. A Marshall Tervről kiderült, hogy csupán újabb Rockefeller svindli az amerikai adófizetők kiszipolyozása céljából.

1948. december 13 -án Robert Mc. Cormick ezredes, a Chicago Tribune szerkesztője vezércikkben ítélte el a Terv ESSO általi megrablását. Marshall Tervet egy befolyásos és zajos csoport erőszakolta keresztül a Kongresszusban. Winthrop Aldrich, (a Chase Manhattan Bank elnöke és Nelson Rockefeller sógora) volt e csoport vezetője. A háborús nyereségből a Rockefellerek nagy részesedést vásároltak az Union Miniere du Haut Katanga-ban. Ez belga érdekeltségek, köztük Societe Generale, kezében lévő afrikai rézbánya volt. Befektetésük után nem sokkal, a Rockefellerek merészen kísérletet tettek a banyák feletti teljes ellenőrzés megszerzésére. A Gragensberg tevékenységét kihasználva, helyi forradalmakat szítottak. Ezt a vállalkozást eredetileg Ernest Cassel, I. Edvárd király pénzügyi tanácsadója tervezte. Cassel lányát később elvette Lord Mountbatten, az angol királyi ház tagja és a Rothschildok rokona. A Gragensberg tevékenységet Bo Hammarskjold, az akkori ENSZ főtitkár testvére vezette Hammarskjold a Rockefeller forradalom áldozatává vált amikor Kongó felett lelőtték gépét. Különböző történetek keringtek róla, hogy ki ölte meg és miért. A kongói Rockefeller beavatkozást tehetséges ügynökei, Dean Rusk, George Ball és Fowler Hamilton irányították. A Rockefeller érdekeltség továbbra is fontos szerepet játszik az Egyesült Államok politikájában. Az öreg John D pénztárosa, Charles Pratt a Külügyi Kapcsolatok Tanácsára hagyta New York-i irodahazát. Unokája, George Pratt Schultz, 1982 -1989 Között az USA külügyminisztere volt. A Rockefellerek kritikus szerepet játszottak az Egyesült Államokbeli trockista csoport, az Ipari Demokrácia Ligájának pénzelésében. A szervezetői között olyan kőkemény „kommunista-ellenesek” is megtalálhatók mint Jean Kirkpatrick és Sidney Hook.

A John Birch Társaság támogatásával a Rockefeller család a „jobboldali” fronton is tevékeny volt. Hogy a 32. fokozatú szabadkőműves, Robert Welch minden idejét a John Birch Társaságnak szentelhesse, Nelson Rockefeller jó pénzért megvette családi vállalatát, a Welch Candy Company-t. Welch KKT-beli régi ismerősei közül válogatta a John Birch Társaság fontosabb vezetőit. Az amerikai patrióták még évek múlva sem értették miért nem képes a társaság eredményt elérni egyetlen jól beharangozott kommunistaellenes célkitűzésében sem. Bizonyára némi szerepet játszott e fejleményben az a tény, hogy a társaság a kommunista világforradalom támogatóinak parancsára jött létre. Sok hazafi töprengett hogy a John Birch Társaság miért tette rendszeresen fekete listára az olyan konzervatív írókat mint én. A társaság több ezer levélíró kérése ellenére sem volt hajlandó könyveimet forgalmazni. Évtizedek hiábavalósága után, a társaság végül is teljesen elvesztette hitelét. A helyzet javítása végett William F Buckley, a CIA propagandista heves „támadást” indított a John Birch Társaság ellen a National Review című folyóiratában. De ez sesokat segített a szervezet újjáélesztésében. A Rockefeller monopólium hatással van New York legnagyobb és leggazdagabb hitközségeinek némelyikére is. A Wall Street-i Triniti templom pénzügyeit nem más, mint J. P. Morgan irányította és valami 40 manhattani ingatlanja és 50 milliós tőzsde befektetése volt. Jól értesült források 25 millió a teszik a templom éves bevételét, de ebből csak 2, 6 millió jut jótékonyságra. Az évi 100. 000 dolláros fizetésű rektor a város előkelő negyedében lakik. A Trinity mauzóleum cellái 1250 és 2. 000 dollár közötti összegbe kerülnek. Az Ötödik Avenue-n lévő St. Bartholomew évi 3, 2 milliós költségvetéssel rendelkezik, de csupán 100. 000 -t költ jótékonyságra. A rektor 13 szobás lakásban lakik a Park Avenuen.

A Rockefeller Sanitary Commission felállításával a Rockefellerek óriási mértékben megnövelték üzleti érdekeltségeiket az elszegényedett Délen. E bizottmányt Dr. Wickliffe Rose vezette, ki régi Rockefeller bérenc volt, neve ott áll a Rockefeller Alapítvány szabadalomlevelén is. Jótékonysági mivolta ellenére, a Rockefeller Egészségügyi Bizottmány igényt tartott a tevékenységi körébe tartozó 11 állam anyagi támogatására. A bizottmány tevékenysége végül is mind a 11 államban egészségügyminisztérium létrehozását eredményezte. Ez új lehetőségeket nyitott a Gyógyszer Tröszt előtt. Tenessee államban Dr. Olin West volt Rockefeller képviselője. Dr. West később Chicagóba költözött, hogy mint titkár és általános igazgató a színfalak mögül 40 évig egyengesse az Amerikai Orvos Szövetség ügyeit. A Rockefeller Gyógyászat Kutatási Intézet végül is elhagyta nevéből a gyógyászat kutatást. Az intézet elnöke, Dr. Detlev Bronk 600. 000 dolláros lakásban lakott, amire jótékony tevékenységéből szerezte a pénzt. A Rockefeller oktatási táblája 100 millió dollárt költött rá, hogy megszerezze a hatalmat a nemzet orvosi iskolái fölött és orvosainkat a műtétet és erős gyógyszerezést szorgalmazó allophatikus iskola követőivé tegye. A Peabody Alapítványból kinőtt tábla 66 milliót költött a feketék oktatásara. Az Általános Oktatási Tábla politikai filozófiájának egyik legmesszebb ható eredményét érte el a Columbia Egyetemen belüli Lincoln Iskola 1917 -es felállításával A kormány 6 milliót adott az intézet létrehozásara, ahonnan haladó gondolkodású oktatók és társadalomtudósok nemzetünket behálózó hada került ki, kiknek veszedelmes tanítása közeli párhuzamban áll a kommunisták céljaival. Kezdettől fogva őszintén forradalminak nevezték a Lincoln Iskolát. Az iskola azonnal elvetett minden Mc. Guffey Reader típusú oktatási módszert, amiben a gyerekeket többek között latinra, algebrára és ésszerű gondolkodásra tanították.

Rockefeller életrajzírója, Jules Abel, úgy üdvözölte a Lincoln Iskolát, mint a haladó oktatás világítótornyát. A Rockefeller Intézet ösztöndíjai produkálták atomprogramunk számos kiemelkedő tagját. Ilyen volt többek között Julius Oppenheimer is, akit eltávolítottak a kormány laboratóriumokból mert gyanították róla, hogy szovjet ügynök… A Rockefeller Alapítvány számos oldalági csoportot hozott létre, melyek ma különböző betegségek tömegével fertőzik a nemzetet. Ilyen például a Társadalomtudományi Kutató Tanács, ami egymagában 13 milliárd dolláros üzletté fejlesztette az országos szegénységi ipart. Természetesen mindez az adófizetők pénzéből, miközben művelői évi 6 milliárdot tesznek zsebre. 130 milliárd bőségesen elegendő lenne az ország minden szegényének élelmezésére és lakással való ellátására, de a pénzt az élősdi tanácsadók tömegét bőkezűen jutalmazó mérhetetlen adminisztrációs hálózat emészti fel. Az óriási Burroughs Wellcome gyógyszergyár teljes egészében a „jótékony” Burroughs Wellcome Trust tulajdona. Az Egyesült Államok brit gyarmati állapotát fenntartó London kapcsolat egyik kulcsfontosságú tagja, Lord Oliver Frank igazgatja ezt a jótékonysági alapítványt. 1948 és 195 között Frank amerikai nagykövet volt. Ma ő a Rockefeller Alapítvány egyik igazgatója és a szervezet fő angliai képviselője. Frank emellett még a Schröder Bank és a Rhodes Trust igazgatója Chicago Egyetem professzora és a Lloyd Bank elnöke is. A Rockefeller Alapítványból nőtt ki a befolyásos washingtoni agytröszt, a Brookings Intézet; a Nemzeti Gazdasági Kutató Hivatal, aminek magállapításai kritikus szerepet játszanak a tőzsde manipulációkban; a Public Administration Clearing House, ami az ország helyi igazgatási alkalmazottainak benevelését végzi; a Tagállami Kormányok Tanácsa, mely a nemzet törvényhozásait tartja hatalmában; az Institute of Pacific Relations, az Egyesült Államokbeli leghírhedtebb kommunista fedőszerv.

. A Rockefellerek ez utóbbi szervezet igazgatói voltak és Lewis Lichtenstein Strauss-on (Kuhn, Loeb) keresztül pénzt bocsájtottak rendelkezésére. A szavakban kommunista-ellenes Reagen kormányzat hivatalba juttatásával a Rockefeller érdekeltségek megkísérelték elkendőzni a világ kommunizmusnak nyújtott támogatásukat. Azonban Reagen hamarosan ugyanolyan lelkesen vacsorázott szovjet vezetőkkel mint Jimmy Carter. A Bechtel Corporation két tisztségviselője, George Pratt Schultz (a vállalat elnöke) és Caspar Weinberger (tanácsos) vezette Reagen választási hadjáratát. Schultz külügyminiszter, Weinberger pedig védelmiminiszter lett. A Schröder-Rockefeller Társaság finanszírozta a Bechtel indulását. Továbbra is jelentős a Rockefeller pénzügyi befolyás. A Carter kormányzat alatt David Rockefeller nagylelkűen Washingtonba küldte személyes tanácsadóját, Paul Volcker-t, hogy a Szövetségi Tartalék Tábla elnöke legyen. 1987 -ben Reagen végül is leváltotta Volcker-t és Alan Greenspan-t nevezte ki helyére. Greenspan megelőzőleg a J. P. Morgan bankház egyik társa volt. A Rockefellerek és idegen gazdáik, a Rothschildok, Amerikára gyakorolt, mindent átfogó befolyását látván megkérdezhetjük: Mit lehet tenni? A jog csak akkor fenntartható, ha az állampolgárok tevékenyen kutatják az igazságosságot. Az gazságosság csak akkor fenntartható, ha a nép elismeri, isteni kötelessége a jog szolgálata. A történelem feljegyezte az alkotmány bitorlóinak minden bűnét. Háromszázmillió amerikai az elmúl évszázad során hiába magolta a fájdalmas leckét, hogy a Rockefeller monopolisták szövetségi és tagállami ügynökeik útján gyakorolják hatalmukat.

, , Világ monopolistái, egyesüljetek!" Bármilyen meglepő is, a kapitalizmus és a szocializmus a legfontosabb jegyeit tekintve egy és ugyanaz a monopolista rendszer. A Wall Street urai és a szocialista forradalmárok közötti kibékíthetetlen ellentét sohasem volt több puszta mítosznál. A bűnöző szindikalisták ma évi 1. 000 dollárt rabolnak el a nemzettől. A Wall Street pénzmonopolistái kezdettől segítették az állammonopolista bolsevikokat. Hiszen a Ennek egyharmada a Gyógyszer Tröszthöz kerül. Mielőtt e kifosztás ellen felléphetnénk, szupergazdag fináncoligarchia ugyanúgy elit uralmát akarta, mint a hatalomra törő bolsevikok. a népnek mindent meg kell tennie egészsége visszanyerésére. Ahogy azt annak idején A történelem tanúsága szerint a szocializmus mindenütt egy monopolhelyzetű elit uralmának Ezra Pound is mondta: „Egészséget, a mindenségit!” bizonyult, tehát mindössze annyiról volt szó, hogy a privátszocialisták segítséget nyújtottak Amerika a világ legnagyszerűbb nemzetévé válhatott, (volna) mert polgárai a államszocialista társaik történelmi kísérletéhez. legegészségesebbek voltak. Amióta a Rockefeller Szindikátus hatalmába kerítette az egészségügyet, polgáraink egyre gyengülnek és ma egy csomó olyan testi és lelki betegségtől szenvednek, melyek mindegyike visszavezethető a vegyi és gyógyszer monopólium szerteágazó tevékenységéhez. E betegségek jelentik az egyik legnagyobb veszélyt az Egyesült Államokra. Rockefeller üzleti jelvény a korai időszakból.

ROCKEFELLER ÉS A VÖRÖSÖK A bolsevik forradalommal kezdődött a Rockefellerek és állítólagos ellenségeik, a kommunisták, közötti kapcsolat. Az 1920 -as években Lenin elindította új gazdasági programját és visszahívták a Szovjetunióba az útálatos tőkéseket. A forradalom befejezése után a bennfentesek a Szovjet-Oroszország és Amerika közötti kereskedelem megnyitását kezdték szorgalmazni. Azonban, a közvélemény bolsevikok iránti ellenszenve miatt, a kormány 1933 -ig kénytelen volt távol tartani magát a hivatalos kapcsolat felvételtől. A szovjet gazdaság közben romokban hevert és emberek milliói haltak éhen. A kommunizmus összeomlott volna ha a bennfentesek nem sietnek segítségére. Herbert Hoover (Külügyi Kapcsolatok Tanácsa) gyűjtésből élelmiszert juttatott a Szovjetunióba. Ezután színre léptek a Rockefellerek és Harrimanek, hogy beindítsák az ipari termelést. Frank Vanderlip volt az első, aki Washingtonhoz hasonlította Lenint. Rockefeller hitető (propaganda) ügynöke, Ivy Lee, vezette a hírverést, mely azt próbálta elhitetni a közvéleménnyel, hogy a bolsevikok csupán félrevezetett ábrándozók, és valójában az emberiség jótevői. A Nyugati Műszaki Ismeretek és Szovjet Gazdasági Fejlődés című könyvében Antony Sutton megjegyzi : „Lee arra a következtetésre jutott, hogy a kommunista kérdés csupán lélektani. Erre az időre már oroszokról és nem kommunistákról beszél, és úgy találja, minden rendben van velük. Azt javasolja, az Egyesült Államok ne vegyen részt a propaganda háborúban. Ugyanakkor előterjeszti a békés egymás mellett élésre vonatkozó kérelmét és azt állítja, hogy jó politikának bizonyulna a Szovjetunió elismerése és hitelek nyújtása. ” A forradalmat követőleg a Standard Oil of New Jersey megvette Nobel kaukázusi olajmezőinek felét, pedig a területet elméletileg államosították.

1927 -ben a Standard Oil of New York olaj finomítót épített a Szovjetunióban. Ezzel is segítvén a bolsevik gazdaság talpra állítását. Sutton professzor elmondja : „A forradalom óta ez volt az első amerikai beruházás Oroszországban. ” Nem sokkal később, a Standard Oil of New York és fiókvállalata, a Vacuum Oil Company, szerződést kötött a szovjet olaj európai forgalmazására. Jelentések vannak róla, hogy ugyanekkor egy 75 millió dolláros kölcsönről is megállapodtak. Nem áll módunkban megállapítani, hogy a kommunisták akár elvben is államosították volna a Standard Oil-t. Sutton azt írja : „ 1935 után csak dán telegráf engedélyek, japán halászati, olaj és szénbányászati engedélyek és a Standard Oil bérletek maradtak érvényben. ” Bárhova is ment a Standard Oil, a Chase National Bank bizonyosan követte. (A Rockefeller tulajdonú Chase Bank később egyesült Warburg Manhattan Bankjával és lett belőle a mai Chase Manhattan Bank) A Chase National Bank döntő szerepet játszott az Orosz-Amerika Kereskedelmi Kamara 1922 -es létrehozásában. Ez is csak állítólagos ellenségeik megmentését segítette. Reeve Schley, a Chase alelnöke, lett a Kamara elnöke. Sutton professzor megállapítja : „ 1925 -ben a nyersanyag kitermelés finanszírozásán túlra is kibővült a Chase és a Prombank közötti együttműködés, és teljes tervezetet dolgoztak ki orosz nyersanyagok amerikai eladására és amerikai gyapot és gépek behozatalára. A Chase National és az Equitable Trust volt e hitelügylet vezető bankja. ” A Chase National Bank 1928 -ban bolsevik kötvényeket árult az Egyesült Államokban. A hazafias szervezetek elítélték a Chase-t és nemzetközi orgazdának és Amerika szégyenének nevezték.

Louis Mc. Fadden képviselő ezeket mondta a Ház előtt : „A Szövetségi Tartalék Tábla és a Szövetségi Tartalék Bankok, a Chase, a Guaranty Trust és más bankokon keresztül, kincstári tőkét juttatnak a szovjet kormányhoz. Nyissuk fel az Amtorg, a szovjet kormány new yorki kereskedelmi szervezetének, a Gostorg, a Szovjet Kereskedelmi Szervezet általános irodájának, és a Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság állami bankjának könyveit, és megdöbbenten láthatjuk mennyi pénzt vettek el az Egyesült Államok kincstárából és adtak oda Oroszországnak. Vizsgáljuk ki miféle ügyleteket bonyolít le a new yorki Chase Bank Szovjet-Oroszország állami bankjának javára !” A Rockefellerek nyilvánvalóan nem voltak egyedül a bennfentes összeesküvés kommunista ágának pénzelésében. Sutton professzor elmondja : „van egy jelentés a külügyminisztérium adattárában ami az első Öt Éves Terv finanszírozójaként jelöli meg a Kuhn, Loeb & Company-t. ” A professzor idézi Averell Harriman 1944 júniusban, külügyminisztériumhoz küldött jelentését : „Sztálin elismeréssel adózott az Egyesült Államok, szovjet iparnak nyújtott, háború előtti és alatti támogatásáért. Kijelentette, hogy az ország nagy ipari vállalkozásainak két-harmada amerikai segítséggel és műszaki támogatással épült. ” A szovjetek ekkora már kiterjedt kémhálózatot hoztak létre az Egyesült Államokban, és a kommunista Daily Worker rendszeresen szabadságunk megszüntetését és Amerika szovjetizálását követelte ! Sutton professzor bemutatja, hogy a szovjet népgazdaságnak alig van olyan része ami nem nyugati, főképp amerikai, műszaki tudás átadásának eredményeképpen jött létre. Ez semmi képpen sem lehet teljes egészében a véletlen eredménye.

A Szövetségi Tartalék-Rockefeller-KKT-Bennfentes csapat ötven éven át a Szovjetunió erejének növelését célzó politikát támogatott. Ugyanakkor Amerika évente 75 milliárd dollárt költ fegyverekre, hogy megvédhesse magát a bennfentesek által felfejlesztett ellenséggel szemben. A Külügyi Kapcsolatok Tanácsa a kommunistákkal folytatandó kereskedelem bővítésének és a műszaki tudás átadásának legnagyobb szószólója. A fontosabb kormányhivatalokba csupa KKT-tagot kinevező Johnson elnök, 1966 október 7 -én kijelentette : „Szándékunkban áll törvényhozói meghatalmazást kieszközölni olyan kereskedelmi egyezmények kötésére, melyek alapján az európai kommunista országokra is kiterjeszthetnénk a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény elvét. Csökkenteni fogjuk a hadászati jelentőség nélküli cikkekre vonatkozó, kelet-nyugati kereskedelmi korlátozásokat. ” Egy hétre rá, a New York Times jelentette : „Az Egyesült Államok ma elfogadta Johnson elnök, kelet-nyugati kereskedelem ösztönzésére tett javaslatát, és megszüntette több mint 400 cikk, Szovjetunióba és Kelet. Európába való kiviteli tilalmát. ” Gyakorlatilag a "hadászati jelentőség nélküli" cikkek mindegyike felhasználható katonai célokra. Később azonban, olyan készítmények is hadászati jelentőség nélkülivé lettek nyilvánítva, mint fegyvertisztító szer, elektrónikus felszerelés és radar. A géppuska még mindig hadászati jelentőségűnek minősül, de a készítéséhez szükséges szerszámok és gépek és a lövedéket kiröppentő vegyi anyagok már nem. 50. 000 amerikai esett el Vietnámban, miközben a szovjet tömb szolgáltatta a Viet Cong és Észak-Vietnám hadianyagainak 85%-át.

Az Egyesült Államok szerelte fel és pénzelte a szörnyű vietnámi háború mindkét felét. A tömegtájékoztatás tájképfestői azonban tettek róla, hogy a nyilvánosság ne szerezzen tudomást a valós helyzetről. Nem meglepő, hogy a Rockefellerek voltak e véres kereskedelem fő szó-szólói. 1967 január 16 -án elképesztő cikk ékesítette az Intézmény lapja, a New York Times első oldalát. Az Eaton a Rockefellerekkel Társul, hogy Megsarkantyúzhassa a Vörös Kereskedelmet cím alatt, az írás a következőket tartalmazta : „Családi vagyonok Wall Streetet és Közép-Nyugatot összekapcsoló szövetsége, a szabad világ és az európai kommunista országok közötti gazdasági híd felépítését kísérli meg. A Rockefeller testvérek ellenőrzése alatt álló International Basic Economy Corporation és a Cyrus Eaton vezette Tower International Incorporated a vasfüggöny mögötti országokkal folytatott kereskedelem közös bővítését tervezi. ” Richard Aldrich (Nelson Aldrich unokája) és Rodman Rockefeller az International Basic Economy Corporation igazgatója. 1969 október 20 -án az IBEC bejelentette, hogy társult a londoni N. M. Rothschild & Sons céggel. Cyrus Eaton Jr. a hírhedt szovjet-barát Cyrus Eaton fia, aki John D Rockefeller titkáraként kezdte pályafutását. Szóbeszéd azt tartja, hogy Eaton pénzügyi sikere mestere támogatásának köszönhető. A Tower International és az IBEC közötti megállapodás tehát egy régi szövetség folytatása. Eaton neve nincs feltüntetve a KKT névsorában, de a Reece Bizottság azt találta, hogy a szervezet titkos tagja volt. Tíz gumigyártó üzem ($200 millió) is van a hadászati jelentőség nélküli cikkek között, amiket a Rockefeller-Eaton tengely a kommunistáknak eladni szándékszik.

A vörösökkel folytatott kereskedelmet, választási ígéreteivel ellentétben, megtízszerező Nixon-kormányzat alatt, amerikai cégek a világ legnagyobb tehergépkocsi gyárát építik a Szovjetunióban. Egy ország hadigépezetének szüksége van tehergépkocsikra, és háború esetén a jármű gyárak könnyen átállíthatók tankok gyártásara is. Rockefeller és Eaton egy 50 millió dolláros alumínium gyártó üzemet is épít a vörösök számára. A Johnson-Nixon felfogás értelmében, a repülőgépek építéséhez nélkülözhetetlen alumínium sem minősül hadászati fontosságúnak. A Times még elképesztőbb dolgokat is elénk tár : „A Tower International a múlt hónapban szabadalom vásárlásra vonatkozó, kísérleti megállapodást írt alá a Licensintorg-gal, a szovjet szabadalmi hivatallal. Eaton úr elmondta, hogy mostanáig az Amtorg Kereskedelmi Vállalat, a hivatalos szovjet kereskedelmi ügynökség, intézte az orosz szabadalom vásárlásokat. ” Ez annyit jelent, hogy Rockefeller és Eaton kizárólagos jogot nyert a gyártási eljárások Szovjetunió részére történő eladásában. A Times így folytatja : „Eaton úr rámutatott az Amtorg képviselők szabadalom vásárlási nehézségeire. » Képzelheti - mondta -, hogy majdnem lehetetlen egy orosz számára, hogy bejusson egy amerikai repülőgépgyár fejlesztési osztályára és ott gyártási eljárások vételéről tárgyaljon «. ” Minden hazafias érzelmű amerikai azt mondaná erre : „Hát remélem is, hogy csak úgy nem sétál be egy orosz a hadiüzemeinkbe. ” Rockefeller és Eaton megoldották a kommunisták ezen gondját. Az amerikai vállalatok, szovjet kormány ügynökség helyett, ezután majd Rockefellerrel üzletelnek. Csak a hivatalos hadüzenet hiánya akadályozza meg, hogy a Rockefellereket az ellenséggel való kereskedés miatt felelősségre vonjuk.

A szabadalom eladásokon keresztül, gyakorlatilag a Rockefellerek kezében van a szovjet hadi gépezet fejlesztésének sorsa. Az amerikai kutatási eredményekre vonatkozó ismeretek átadása jelentősebb mintha fegyvereket adnának el. Ha a néha egy évtizedbe kerülő fejlesztéseket egy az egyben átadjuk a szovjeteknek, akkor mi értelme van évente 75 milliárdot költeni honvédelemre ? Rockefeller úr és a bennfentesek szemében bizonyosan sok. Minthogy a Rockefellerek a Szovjetunió szabadalom vásárlóivá szerződtek, kommunista ügynököknek tekinthetők, de valószínű, hogy ennek pontosan az ellenkezője igaz. A kommunisták ötven év óta azt hirdetik, hogy egyszer majd el fogják pusztítani a Rockefellereket és más nagy gazdagokat. Ennek ellenére azt látjuk, hogy a Rockefellerek ötven éve a szovjetek erősítésével vannak elfoglalva. És azt kellene elhinnünk, hogy a nemzetközi monopólisták azért teszik ezt, mert pénzéhesek és ostobák. Ha azt látjuk, hogy egy Kovács József nevű úr titokban fegyvereket ad el valakinek, aki fel-alá rohangál az utcán és torkaszkadtából azt kiabálja, hogy amint fegyverhez jut, minden Kovács Józsit agyon lövöldöz, akkor arra kell gondolnunk, hogy az illető úr vagy megbolondult, vagy pedig az egész kiabálás csak figyelem elterelés, és az örjöngő titokban neki dolgozik. Biztosak lehetünk benne, hogy a Rockefellerek nem bolondok. Míg David Rockefeller a család pénzügyeit igazgatja, addig Nelson Rockefeller a politikai kérdésekkel foglalkozik. Nelson az ország elnöke szeretne lenni, de sajnos pártja széles rétegei erről hallani sem karnak. Nelson Rockefeller és Richard Nixon állítólagosan keserű politikai ellenfelek. Bizonyos értelemben azok is, de ez nem akadályozza meg Rockefellert abban, hogy érvényesítse akaratát Nixon fölött. 1968 -ban Nixon és Rockefeller a köztársaság párt elnökjelöltségéért versengett és Rocky természetesen a győzelemnek örült volna jobban, de lényegében mindegy volt ki nyer, mert úgyis ő irányítja majd a nemzet legmagasabb hivatalát.

Emlékezhetünk rá, hogy 1960 -ban, Nixon, a párt választási programjának tervezése közben, hirtelen elutazott Chicagoból és New Yorkba ment, hogy Nelson Rockefellerrel tanácskozzon. Semmiféle politikai oka nem lehetett, hogy Rockefeller előtt csússzonmásszon, hiszen a jelöltség már nyert ügy volt. A találkozón jött létre a hírhedt "Ötödik Avenue-i Megállapodás" ami szemétre dobta a köztársaság párt programját és Rockefeller szocializmusát tette helyére. A Wall Street Journal így írt 1960 július 25 -i számában : „a párton belüli konzervatívok a szélekre tolódtak, minthogy a 14 pont valóbon nagyon liberális. A demokrata programhoz hasonló irányvonalat jelölnek ki és igen messze állnak attól, amit a köztársaság pártnak a konzervatívok szerint képviselnie kellene. ” Amint azt The Making of the President című könyvében, Theodore White megfogalmazta : „A párthűek közötti, négy évenkénti rendvágás soha nem volt még olyan drámai, mint az ötödik avenue-i nyílt megállapodás. Bármilyen érdemeik is voltak a programbizottság tagjainak, azok egyszeriben mind semmivé váltak. 800 mérfölddel arrébb, két ember megbeszélése felül bírálta őket, és a világ szeme előtt bohócot csinált belőlük. ” Bizonyára soha nem fogjuk megtudni, hogy mi volt a Rockefeller lakosztályában lejátszódottak hátterében. Csupán az azt követő eseményekből találgathatunk rá. Annyi azonban nyilvánvaló, hogy Nixon attól kezdve Rockefeller kötelékében állt. Nixon hajszálnyival vesztett Kennedyvel szemben és utána Rockefeller kérésére indúlt a kaliforniai kormányzó választáson, de ott is alúl maradt. Ezt követőleg politikai talonba került. Feladta kaliforniai ügyvédi állását és New Yorkba költözött, ahol Nelson Rockefeller szomszédságában bérelt ki egy évi 100. 000 dolláros lakást.

Az épület Rockefeller tulajdona volt. Nixon betársult Rockefeller személyi jogásza, John Mitchell, irodájába és a következő hat évben ideje nagy részét utazgatással töltötte. Előbb politikai tekintélyét próbálta visszaállítani, utána pedig a 68 -as választásokon korteskedett. Saját bevallása szerint a hat év alatt vagyona megnőtt és egész gazdaggá vált. Nelson Rockefeller (és a Keleti Szabadított Intézmény) önmagát állítván ellenfeléül, segített Nixont elfogadhatóvá és az Egyesült Államok elnökévé tenni. Feltételezhető, hogy a szenvedélyesen nagyravágyó Nixon valamiféle alkut kötött Rockefellerrel és a Keleti Liberális Intézménnyel. Mikor Nixon 1960 -ban elhagyta Washingtont, saját bevallása szerint alig volt többje, mint öreg Oldsmobilja és állami nyugdíja. Mint jogász, évi 200. 000 dollárt keresett, aminek fele a lakbérre ment. Ennek ellenére, 1968 -ban 515. 830 dollár személyes vagyont vallott be. Nyilván minden centet szorgalmasan a fogához vert. De az is lehet hogy a bennfentesekkel kötött megállapodása oldotta meg anyagi gondjait. Legtöbb megfigyelő elismeri, hogy John Mitchell igazságügy-miniszternek van a legnagyobb befolyása belpolitikai kérdésekben. Mitchell volt Nixon cég-társa és kortesgazdája. Az Intézmény háttérfestői kemény, kopó-féle konzervatívnak rajzolták meg, de a valóságban ő se több mint egy Rockefeller ügynök. Richard Nixon olyan tervezettel nyerte meg az elnökválasztást, ami a kommunizmus előtti meghátrálás megállítását ígérte. De ennek ellenére, azt a Henry Kissingert tette a helyettes elnökséggel felérő hivatalba, aki kifejezetten szemben áll mindazzal, amiről választási beszédeiben szónokolt. Meglepő-e hát, hogy pontosan az ígéretek ellenkezője történt ? Vége a tizennyolcadik résznek